A pirosbetűs naptári napok közül talán március 15-e az egyik legvérpezsdítőbb ünnepünk; az 1848-ban történtek örökre bevésődtek a magyar emlékezetbe. S mivel a vészterhes idők sem akadályoznak meg bennünket, hogy a múltba révedjünk – mi több, felfedezzük a ’48-as események akár a jelen helyzetre is vonatkozó tanulságát -, ezért megpróbáljuk megfogalmazni, mit jelentenek számunkra a 173 éve lezajlott események. 

Kezdjük a végéről. 

Az 1849. augusztus 13-i világosi fegyverletétel volt a forradalom és szabadságharc záró momentuma. Talán sokan vagyunk, akiknek a mai napig a szeme előtt lebeg az eseményt megörökítő, híres Szkicsák-Klinovszky festmény, amelyen egy nemzetőr kezeibe temetett arccal zokog. A képen látható kettétört kard jól szimbolizálja, hogy a csaknem másfél éves harcok után minden elveszett. 

Viszont a levert forradalom értéke és értelme mégsem kérdőjeleződik meg számunkra. Sőt. Közel két évszázad távlatában jól látható, milyen identitásépítő szerepe volt a magyar lelkületben. A dicsőséges vagy éppen elveszített csaták pontosan olyan nemzetté formálták a miénket, amelyiket érheti balsors akár sorozatosan is – gondoljunk csak a későbbi nagy háborúkra, országcsonkításra vagy évtizedes diktatúrára – mégis képes talpra állni. Egyszóval: elpusztíthatatlan. 

S hogy a szabadság és függetlenség kívánalmának mi volt az első tettleges pillanata? – minden március 15-én kezdődött, az 1848. esztendőben. Persze megvoltak az előzmények is. A magyar nép – még ha sokan vitatják is a kontinensen – együtt él és lélegzik Európával. Az ún. „népek tavasza” hazánkba is beköszöntött, azaz, az európai országokon végigsöprő forradalmi hullám március közepén érte el Budapestet. A kiindulópont: a Pilvax Kávéház. Itt csoportosultak a forradalom jeles alakjai, Petőfi Sándorral az élükön. S ahogy mondani szokás: a többi már történelem. 

A márciusi ifjak az egyetemek közbevetésével a Landerer és Hackenast Nyomdába vonultak, hogy a híres Tizenkét pontot valamint a Nemzeti dalt – cenzúra nélkül – kinyomtassák. A nap jeles eseményei közé tartozik az is, hogy Petőfi elszavalta költeményét, és a tömeg a főváros jelentősebb középületeit sorra látogatva végül kiszabadította Táncsics Mihályt, majd este Katona József gyönyörű Bánk bánját adták elő a Nemzeti Színházban. 

Március 15-e kétségkívül és méltó módon vált a Magyar Szabadság Napjává. Hiszen a magyar nép jogos óhajával fordult szembe a császári erőkkel. Olyan országot képzeltek, amely nem enged az idegen elnyomásnak, ahol a magyar nyelv tiszteletet érdemel, s a szabadság mindennél előrébb való. 

’48 üzenete mindig aktuális. Ha egyebet nem említünk, csak hogy ezen a napon úrrá lesz rajtunk a magyarsághoz tartozás felemelő érzése, máris közelebb kerültünk egymáshoz.

Az ország bármely pontjára látogathatnánk, ott biztosan fellelnénk a nemzetiszín zászlót, a kokárdákat, a koszorúkat – vagyis az emlékezet és a tisztelet megnyilvánulásait. Az is biztos, hogy az ünnep fiatal és idős számára egyaránt fontos, ami bizonyítja, hogy igenis van híd a generációk között, van összetartó ereje ennek a nemzetnek, és képesek vagyunk közös nyelvet beszélni. 

A március 15-én viselt kokárda trikolórjára is érdemes egy pillantást vetni. Jusson eszünkbe, hogy a három szín mit jelképez, s a szabadságon kívül merítsünk erőt azokból is. 

Piros – erő.

Fehér – hűség.

Zöld – remény. 

Ennek tükrében, március 15-én azt kívánjuk – még ha egy veszélyes kór korlátoz is bennünket a szabadságunkban – legyünk erősek, maradjunk hűségesek az értékeinkhez, és sose hagyjon el bennünket a remény! 

Fogunk még vállvetve ünnepelni március 15-én. 

TR