Az Eszterbauer Borászatnál van a találkozó, még egy jól eső, kedvesen kínált gőzölgő fekete. Az utolsó kortynál gördül be az autó. Ismert arcok, akik szinte hazajönnek. Szívélyes öleléssel fogadja őket János és Mónika. Egy kis lélekemelő, hiszen a ládák már a sorok alatt várják őket. A legendás Omega tagjaira készülnek a metszőollók és a kékfrankos.  

A rövid beszélgetés után irány Tóth-völgy. A házigazda Pálinkás László, borász várja a kis csapatot, no és a többi szüretelő. A bőséges reggeli után nem mondom, hogy nem szuszogtunk a sor legmagasabb pontja felé, de megérte. Egy kis Isteni nedű és máris szebbnek tűntek a ládák.

– Nekem minden borvidék szekszárdi, csak van, amelyik északabbra vagy éppen nyugatabbra fekszik – mondja Kóbor János – aki Horváth István országgyűlési képviselővel osztozott a ládán – hozzátéve, hogy persze legszebb a bátaszéki. Mert ugye minden szentnek maga felé hajlik a keze… 

Benkő Lászlónak azonnal eszébe jutnak gyermekkori emlékei.

– Ez az egész egy hangulat. Az összetartozás érzése, ilyenkor hangosabban nevetünk, anekdotázunk, beszélgetünk. – S miközben felidézi emlékeit csodálja a tájat, szemeiben látom, hogy most egészen máshol jár, az ősök között, szeretteit látja. 

A szüret végeztével újra előkerülnek a borok, köztük az Omega által tavaly szedett „vörös”. Majd egy rövid pincelátogatás. Módosítom gyorsan. Majd egy kiadós pincelátogatás, beszélgetés. Itt már bekapcsolódott Ács Rezső, Szekszárd polgármestere is. A szüreti étek pedig kakaspörkölt. 

Közben házi krémes, kalács, kókuszos és sorolhatnám. No és a hangulat, melyről Benkő László is beszélt. A közösségi élményszerzés. Amikor a mosoly is hangosabb…

Szél Móni